Idézetek a fájdalomról

Ülni egy csendes szobában,

s várni valakire, aki nem jön többé.

Elutazni onnan, ahol boldog voltál,

s otthagyni szíved örökké.

Szeretni valakit, aki nem szeret téged,

könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.

Kergetni egy álmot, soha el nem érni,

csalódott szívvel, mindig csak remélni.

Megalázva írni könyörgő levelet,

sirdogálva várni, soha nem jön rá felelet.

Szavakkal idézni, mik lelkedre hulltak,

rózsákat őrizni, melyek megfakultak.

Hideg búcsúzásnál, forró csókot kérni,

mással látni őt, nem vissza fordulni.

Kacagni boldogan, hazug lemondással,

otthon leborulni, könnyes csalódással.

Aztán átvergődni hosszú éjszakákat,

imádkozni azért, hogy Ö meg nem tudja mi is az a bánat.

Viktor Hugo:

A rózsa és a sír

Kérdi a rózsát a sírbolt:

- Harmat sír rád s ím e titkolt

könnyeket hová teszed?

És ez így felel a sírnak:

- Vermed mélyén holtak sírnak

a testüket hová teszed?

S válaszol a rózsa:-Szálló

illat lesz belőle, illó

ámbra s mézes illatár.

S válaszol a sír:-A testek

bennem mind angyallá lesznek

s vermemből mind égre száll!

Dante Aligééri: Volt egyszer egy szerelem

Elmentél tőlem kedvesem,

S én hagytam, menj csak el.

Hiába lett volna minden

Ki menni akar hagyni kell.

Mosolygott hozzá két szemem

De mögé már senki nem néz.

Játszani a közömbös embert

Most látom milyen nehéz.

Ha most valaki megkérdezné

tőlem, mit jelentesz nekem,

Büszkeségemben azt felelném

Semmit, csak egy elmúlt szerelem.

Elmegyünk egymás mellett

A két szemed rám nevet

Kacagva köszönök én is

De a hangom egy kicsit megremeg.

Mosolygok az utca sarkáig

De aztán ahogy befordulok

Fáradtan szememhez nyúlok

És egy könnycseppet szétmorzsolok.

"Menj és ne érints, kérve kérlek,

És meg ne csókold ajkamat!

Lángajkat csókolsz: félve félek,

Hogy lángja a szívedbe csap..."

/Komjáthy Jenő/

Nem mondom hogy szeretlek,

Mi haszna mondanám?

Te szómra nem hajolnál

S csak búmat toldanám.

Nem mondom mint szeretlek,

Hol lelnék arra szót?

Nem érez aki érez

Szavakkal mondhatót.

Nem mondom e kebelben

Mi mély a fájdalom;

Az ilyen fájdalomnak

Legjobb a sírhalom.

/Vörösmarty/

Miért nem öltél meg szemeddel,

Midőn ez is terajtad állt?

Miért nem dúltad szívemet fel,

S nem adtál énnekem halált?

Ölelő puha karjaidban

Kimúlnom miért nem lehetett!

Midőn szerelmes csókod ittam,

Miért nem szívtad ki lelkemet?...

Szívem' miért nem tépted ki bátran,

Midőn zokogva rád borult!...

Nem vergődném most itt a sárban,

És nem volnék ily nyomorult !

/Reviczky Gyula/

"Utolért a végzetem. A rabja vagyok. Rabja a saját lelkiismeretemnek. Örökké éget a szeretett lány iránti vágy. Velem mindig veszélyben van - veszélyben azoktól, akik ellen harcolok. Nélküle magányosan járom az utam. Az én történetem mindig az ő elvesztéséről szól… és mindennap felteszem magamnak a kérdést, hogy még meddig fogom bírni a magányt?"

Csak azok látják meg a világot a maga valóságában, akiknek a szemét tisztára mosták a könnyek...

Az ember nem akkor hal meg, amikor örökre lecsukja a szemét, hanem akkor, amikor elveszíti élete értelmét

Ha erre jársz

és sírni látsz,

ne mondj semmit,

hisz nem tudod mi bánt.

Ha földön fekszem

s Te rám találsz,

ne mondj semmit,

nem tudud mi fáj.

Ha szárnyszegetten

melletted zuhanok alá,

ne mondj semmit,

csak menj tovább.

Ha szívedbe nézel

és megtalálsz,

ne mondj semmit,

várj reám.

“Egyszerre minden oly természetes,

Megbénító, ujjongó félelem.

Csak áll, a fénnyel átszőtt ködbe les.

Vár. Megmozdul. Nem, nincs ott semmi sem.

Szégyenkezik. Elindul hirtelen.

A szél megint hűlő szívébe fúj.

Fellélegzik: nem, nincs ott senki sem.

És fájni kezd, gyógyíthatatlanul.”

(Vas I.: A hang)

Ha bánat dúlja lelkedet,

Ha szíved sajogva ég,

Ne mondd el senkinek

nehogy gúnyolva légy.

Ne lásson át a folyókon

a kíváncsi tömeg.

Mosoly lebegjen ajkadon,

Ha vérzik is szíved.”

“Miért van az, hogy mindig azt imádjuk, aki hűtlen, aki mást szeret?

Miért van az,hogy szívrepesve várjuk, pedig tudjuk, hogy rajtunk csak nevet?

Miért van az, hogy titkon könnyet ejtünk, ha a múlt emléke énekel?

Bár találhat szebbet-jobbat lelkünk, azt az egyet nem feledjük el.”

(Reviczky)

“Ki nem szenvedett, az félig élt,

Ki nem csalódott, az nem remélt,

Ki nem sírt, az kacagni sem tudott,

Ki mindenkiben bízott, az nem gondolkodott!”

“Elválunk most már. Te is elmégy, én is.

Hogy összefonódott a mi sorsunk mégis.

Engem egy halvány arc űz messze, mesze

S neked másutt is én jutok eszedbe...

Elváltunk most már, te is elmégy, én is,

Felednél mindent, s emlékezel mégis....!

(Ady E.: Elválunk)

A félelem fájdalmat kelt. A fájdalom szenvedést, a szenvedés kéjt, a kéj örömet, az öröm kedvet, a kedv bátorságot, a bátorság tudást, a tudás felismerést, a felismerés félelmet.

Akkor a legelviselhetetlenebb valaki hiánya mikor melletted ül és tudod, hogy sosem lehet a tiéd. (Gabriel García Márquez)

Ne sírj, mert vége lett! Mosolyogj, mert megtörtént. (Gabriel García Márquez)

Miért van az, ha szeretünk valakit vagy nem örökké szeretjük vagy pedig , hogy nem egyszerre szeretjük egymást és nem egyszerre ér véget a szerelmünk???

"Utoljára látni őt csak erősebbé tesz, hogy tedd, amit tenned kell."

"In risum pronis fluitant cito lumina fletu."

"Az, ki hamar nevetésre fakad, meghatva hamar sír."

"Animus magnus non curat iniurias."

"A nagy lélek nem törődik az őt ért sérelmekkel."

" Őrizz és védj fehérlő fájdalom, s te hószín öntudat, maradj velem.

Tiszta szavam sose kormozza be, a barna füsttel égő félelem."

,,Oly furcsák vagyunk mi emberek,

Az egyik szemünk sír, a másik nevet,

Egymásról azt hisszük boldog talán,

S irigykedünk egy-egy vidám szaván.

És nem vesszük, ó dehogy vesszünk észre,

Hogy könnyek égnek csillogó szemébe."

" Nem egyszer halunk meg. Ahányszor meghal valaki, akit szeretünk, mi is vele halunk." / Bettina három élete - Bettina Brentano-Arnim/

"Csak esik és esik. Amióta elmentél nem kelt fel a nap. "